Test - kép - zavar

A mai napon visszakövetelem a testem.
A viszonyom a testemhez több, mint problémás.
Tizennégy éves voltam, amikor  dobott az első szerelmem. Természetesen azt gondoltam, biztos nem nézek ki elég jól. Biztos kövér vagyok. Úgyhogy ebéd után már max. egy almát ettem, de lehetőleg azt sem, viszont minden délután több órát tornáztam. Volt, hogy sírva csináltam a felüléseket, annyira gyűlöltem az egészet. De csináltam, mert magamat még jobban gyűlöltem. Hiába mondta anyukám néhány hónap múlva, hogy már kilátszanak a csontjaim, elmaradt a menstruációm, még mindig kövérnek láttam magamat. Isten tudja meddig fajult volna a dolog, ha nem jön közbe a nyár végén a vízitábor. Ugyanis hamar rájöttem, hogy nem tudok egész nap evezni, ha nem eszek. Valamint az egész napos sport miatt nyugodtan ehetek, nem fogok meghízni. Úgyhogy vacsoráztam a többiekkel együtt, aztán valahogy azután is, hogy a tábornak vége lett. Úgyhogy ennyi volt az anorexiás periódusom.
De a testemmel való kapcsolatom továbbra is problémás maradt. Sosem láttam magam elég szépnek, elég csinosnak, elég vékonynak. Ebben az akkori csontsovány szépségideál mellett nyilván közrejátszott az az alapvető, mélyen gyökerező hitem, hogy nem vagyok elég jó. Csak úgy általában. Semmiben. Akkor a külsőm ugyan miért is felelt volna meg nekem.
Az általánosban kézilabdáztam, a gimiben kosaraztam, aztán röplabdáztam és gimis koromban kezdtem futni is. A futás aztán végigkísért az egyetemen is, a vizsgaidőszakokat másképp ki sem bírtam volna, a nap végén a kimerítő futás segített aludni és abban, hogy ne őrüljek bele.
Az egyetemen sem a külsőmmel akartam hódítani, mindig az egyediségre törekedtem, az önkifejezésre, hajviseletben és ruházkodásban egyaránt. Törekedtem rá, hogy jól nézzek ki, de sosem az alakom hangsúlyozásával. Egész jól elvoltam magammal, voltak pasik, akiknek bejöttem és sok barát vett körül, az élet jó volt, engem szerettek, úgyhogy egészen megbékéltem magammal.
Aztán elutaztam az egyik barátnőmmel nyaralni, tengerpartra, életemben először. Életem legjobb nyaralása volt. Amikor hazaértem, levágattam és kiszőkíttettem a hajamat. Egészen világosszőkére. És életemben először dögösnek éreztem magam. 26 éves voltam. És a világ kinyílt. A pasik, akik addig észre sem vettek, előre köszöntek. Remekül éreztem magam a bőrömben, amitől csak még többen vonzódtak hozzám. Sajnos el is kapott a gépszíj és elkezdtem mindent bepótolni, ami addig kimaradt. Átestem a ló túloldalára. Pár év után úgy éreztem egy pasi sem kíváncsi rám, mind csak könnyed szórakozásra vágyik velem. Úgyhogy egy huszárvágással véget vetettem az addigi életmódomnak és lenövesztettem a hajam, visszavettem az egyéni öltözködésből is.
Eközben a viszonyom a sporthoz még mindig zavaros volt. A testalkatommal megbékéltem. Időnként fellángolás-szerűen sportoltam, de nem tudtam igazán elkötelezni magam. A visszatérő sport az életemben a futás volt, nyaranta, valamint az otthoni aerobik, mikor milyen rendszerességgel. Végigjártam az összes órát, amit az edzőtermek kínáltak, minden típust, de egyiket sem szerettem eléggé ahhoz, hogy rendszeresen eljárjak. Aztán felfedeztem a zumbát. Imádtam. Heti kétszer jártam és olvadtak le rólam a kilók. Emellett kétszer vagy háromszor futni is mentem. Aztán néhány boldog hét után a térdem megadta magát. Én meg kiakadtam. Még járni sem tudtam rendesen, nemhogy sportolni. Meg kellett műteni és évekbe telt, mire olyan lett, mint régen. Én pedig úgy éreztem, hogy a testem elárult, cserben hagyott. Most 35 éves vagyok és évek óta nem mozgok rendszeresen. Évente néhány hétig tudtam rávenni magam az itthoni tornázásra, ezen kívül semmit nem csináltam az utóbbi 4-5 évben. Futni féltem az operált térdemmel. Biztos hülyén hangzik, de féltem elkezdeni, mert a műtét előtt és után is alig tudtam járni, már kis távolságtól is bedagadt a térdem, mindig éreztem, mintha valami nem lenne a helyén. Aztán újra eljött a nap, amikor már nem éreztem a műtött térdemet minden pillanatban és annyira boldog voltam, hogy megint tudok rendesen gyalogolni, hogy nem mertem kockára tenni. Úgy egy éve derült ki, hogy gerincferdülésem van. Ülő munkát végzek, folyton fáj a nyakam, a derekam. A hátam is fájt régebben, de az megoldódott, amióta csak hátizsákot viselek. Az utóbbi hetekben kifejezetten rosszul éreztem magam. Fizikailag. Mindenféle panaszaim vannak, amiket most nem részleteznék, de eléggé megijedtem. Tegnap végre hazajött a férjem és este jó kedvem volt és elkezdtem nyújtani, kicsit táncolni, mozogni. Nagyon jól esett. És felmerült bennem a kérdés: mi van, ha én hagytam cserben a testemet?
3 éve ígérgetem magamnak, hogy elkezdek rendszeresen mozogni. Mindig volt kifogás. Először a térdem, aztán az, hogy próbálok teherbe esni és nehogy megerőltessem magam. Elég volt. A testem az enyém. Megérdemli a törődést. Nem egy szaros inkubátor. Jövő héten kezdem. Találok valamit. Minden héten elmegyek valahová és csak lesz valami, amit megszeretek. Kicsit félek persze. Idegen közegbe menni, meg félek, hogy megterhelem a térdem, de hát nem lehet örökké félni. Egyébként persze 3 hete jól megütöttem a térdeimet, a műtöttet persze jobban, meg az azonos oldali bokámat is, még mindig fáj valamennyire, kék-zöld-fekete volt az egész lábszáram. Leestem a lépcsőn. Tényleg. De akkor is el kell kezdeni. Mert amíg a testem olyan, mint egy ellenség, amitől félek, amivel max. fegyverszünetet kötök és mindig aggódok, hogy az bármelyik percben véget érhet, addig nem tudok teljes életet élni.

Semmiségek

Ma valahogy nagyon produktív vagyok. Nem kell nagy dolgokra gondolni, csak elintéztem 4-5 telefonhívást és valahogy mindenhová sikerült időpontot szerezni, varrótanfolyamra jelentkezni, pedig egy hónappal előrébb hozták a kezdést, azaz pont a jövő hétre, úgyhogy még időben voltam így is. Olyan érzés, mintha azért, mert erőt vettem magamon és elkezdtem intézni a dolgokat, az lenne a jutalom, hogy sikerült intézkedni. Furcsa elégedettség töltött el, ahogy az időpontokat beirkáltam az asztali naptáramba és meg kell mondjam, fel is pörögtem, szinte buzog bennem a tettvágy. Semmiségnek tűnek ezek a dolgok, de számomra az utóbbi években minden siker számít, legyen az a legapróbb, nekem szinte ünnep. Mostanában szinte el vagyok kényeztetve ilyen szempontból, ha az utóbbi három évet nézzük. Ami a legnagyobb öröm volt számomra az utóbbi időben, hogy az elmúlt másfél év munkája, amióta jegyzik a nevemet az új munkahelyemen, végre kezdi meghozni a gyümölcsét, úgy tűnik. Pozitív visszajelzéseket kapok kollégáktól és szakmai kérdésekkel kapcsolatban is megkeresnek, kikérik a véleményemet. A jó munka magáért beszél, csak ki kell várni, amíg elegendő munkámat látják a szakemberek. Úgy néz ki, mostanra már jó véleményt alkottak a munkámról és nagyon jól esik, hogy észreveszik, hogy alaposan, magas színvonalon dolgozom. Fogytam is, szigorúbbra vettem egy picit az étrendemet, sok zöldség, jóval kevesebb édesség. Arra is büszke vagyok, hogy már hetek óta kitartok az étrendi megszorításaim mellett. Végre, kb. 4 év után sikerült találnom egy frizurát, amit szeretek és egy jó fodrászt, aki mellett szintén tervezek kitartani. Tavasszal új, nőiesebb szemüvegkeretet is választottam. És amíg személyként, önmagamként az utóbbi 3-4 év legjobb időszakát élem, végre ismét ráéreztem önmagamra, addig a párkapcsolatomban sosem látott nehézségekkel küzdünk, valódi mélypont ez. Érdekes az élet. Mindig tartogat kihívásokat valamilyen téren. Sosem nyugszik.

Szeretnék valaki anyja lenni

Lassan két éve próbálkozunk a férjemmel. 16 hónapja vagyunk házasok. Anyukám mesélte, hogy az ő idejében a párok csak összeházasodtak, nem védekeztek, aztán megszülettek  gyerekek, amikor besikerült, nem mérték az időt. Erre azt szoktam felelni, hogy az ő idejében a párok tíz évvel fiatalabbak voltak. Anyukám 23 volt, amikor születtem. Akkor már két éve voltak házasok apával. Én 35 éves vagyok. A tudomány szerint a párok nagy részének 2 év alatt sikerül teherbe esni. Erre pedig az a válaszom, hogy a férjem heti beosztásban dolgozik, ami azt jelenti, hogy egy hónapban 2-3 hétig  nincs itthon. Úgyhogy valójában nem próbálkozunk 2 éve. 

De nem ez a lényeg. Mindenki mondja, hogy nők szülnek még 45 évesen is manapság. Persze, tudom én is. Valóban kitolódott a gyerekvállalás ideje is, mint minden másé manapság. De attól még egy idősebb nő terhessége sokkal rizikósabb. Ez viszont tény. 

De a leglényegesebb dolog az, hogy én már évek óta szeretnék gyereket. Már jóval azelőtt, hogy a férjemmel megismerkedtem, abban az időszakban, amikor egyszerűen nem sikerült egy tartós kapcsolatot kialakítanom, már akkor azt mondtam, hogy ha véletlenül teherbe esnék valamelyik futó kapcsolatomban, akkor megtartanám a babát. Olyan 27-28 éves korom óta gondolom ezt. Csak viszonyításként: 31 évesen ismertem meg a férjemet. 

Nem a terhességre vágyom. Amikor tavaly decemberben kiderült, hogy terhes vagyok, rettegtem. Végig rettegtem a hat hetet, amíg kiderült, hogy nem életképes a terhességem. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz egyszerű végigcsinálni a kilenc hónapot. De Isten látja lelkemet, megoldom. Kibírom. Mert nagyon szeretnék egy gyerek anyukája lenni végre. Szeretném nevelni, figyelni, ahogy gyarapodik, törődni vele, segíteni az élet útvesztőiben. Lelkileg már régóta az életemnek ebbe a fázisába léptem. Ideje lenne, hogy valóban elkezdődjön. 

YA / fantasy

Rengeteget olvasok. Legtöbbször fantasyt és ifjúsági könyveket. Sokan nem értik, miért. Nem azért, mert nem értem a magasabb irodalmat vagy akár a komoly témákat. Egyáltalán nem, sőt. Megvolt annak a maga ideje. Ifjú koromban, mikor szomjaztam a tudást a felnőtt létről, a való világról, mikor tudtam, éreztem, hogy vár rám az életem, az én önálló életem, hogy elkezdjem, nem tudni, pontosan mikor, csak jöjjön már, mert én kész vagyok. Epedve vártam, hogy elkezdődjön az, amilyennek a felnőtt életet a való világban elképzeltem. Aztán - csavar - a való élet mindennek bizonyult, csak annak nem, amit úgy vártam, annak nem, amit elképzeltem. Úgyhogy most szomjazom azt az életet, amikor még úgy tűnt, hogy az én saját, külön bejáratú érzéseim formálják a világot körülöttem, azokat az érzéseket, amelyeknek ilyen hihetetlen erejük - terraformáló intenzitásuk - volt, mert a felnőtt életben csak szürke, megzabolázott, ketrecbe zárt, börtönben sínylődve elsorvadt, szürke árnyait érzem ezeknek az eredeti, őrült, világmegváltó, tomboló, irányíthatatlan, sokszor ijesztően intenzív érzéseknek. Ezért olvasok ifjúsági könyveket. Sok közülük "csak" emlékeztet, milyen volt tizennégy évesnek lenni, felidéződnek bennem az akkori gondolatok, események, érzések emlékei. De akad néha olyan szerző, aki olyan kreatívan, frissen, érzékenyen nyúl a kamaszok gondolat- és érzelmi világához, hogy szinte beszippantanak, feltöltenek ezek a csillámló, száguldó, tornádó-szerű érzések. A fantasy, a másik szerelem, más tészta, mégis hasonló. A fantasytől nem leszek kapkodó lélegzetű, esetlen, izgatott kamasz, felhevült érzelemgombóc. A fantasy elnyel és feloldódom benne. Aláhullok a történetbe és mikor földet érnék, már nem vagyok ott, testetlen megfigyelő lettem, egy szempár, mint térfigyelő kamera egy épület falán. A szemem előtt zajlik a történet, a szereplők olyan közel vannak, hogy szinte megérinthetném őket. Persze nem tehetem, hiszen nem vagyok része az eseményeknek, csak megfigyelek, mint légy a falon. Sok fantasy a sötét középkorhoz hasonló környezetben játszódik, a modern ember számára elképzelhetetlen életkörülmények között, amikor még a mindennapi élet is veszélyes volt. Szóval ott ez a világ, a maga veszélyeivel, önkényuralommal, katonákkal, háborúkkal, betegségekkel. A plusz, amitől a fantasy más lesz, az a varázslat. Mindig van varázslat. Nem létező, izgalmas, gyönyörű, ijesztő, elképesztő lények, bűbáj, olyan képességek, amikről csak álmodni mernénk. Nos, ez az, ami felszabadítja az elmémet, amikor fantasyt olvasok: ami a való világban lehetetlen, itt megtörténik. Magától értetődően. Felemel, kiemel a hétköznapok, a kötelességek, a szűk lehetőségek közül és lehetővé teszi mindazt, ami lehetetlen. Olyan érzés, mintha a felszínre buknék a mély, hideg, nehéz víztömegből és végre teleszívnám a tüdőmet levegővel. Ilyen lehet az első lélegzet. Amivel minden elkezdődik. 

Ajánló: 

Brent Weeks, a fantasy kortárs (mondanám, hogy istene, de...) nagymestere

Jandy Nelson: Neked adom a napot

Nem tudom elmondani, mennyire...

Nagyon rossz passzban vagyok.

Csapdában érzem magam. 

Két és fél éve váltottam munkahelyet és várost, hogy a barátommal éljek, aki azóta már a férjem. Szeretem őt. Ez rendben is van. De rajta kívül iszonyúan elégedetlen vagyok az életemmel és igen boldogtalan és frusztrált, valamint ingerlékeny vagyok emiatt. 

Persze a legnagyobb baj az, hogy ki nem állhatom a munkahelyemet. A főnökömet, a munkatársnőimet. Olyasmit kell csinálnom, ami az előző helyen elképzelhetetlen lenne az én pozíciómban, soha fel sem merült volna, mikor idekerültem, megállapodtunk, hogy ez így is marad, ehhez képest a főnököm már második alkalommal kényszerít erre. Kényszerít. Na, igen, sokan mondják, hogy azt nem lehet, meg ugyan mit csinálna, ha nemet mondanál. Nos, próbáltam, szarrá szivattak. Úgyhogy ezzel már nem próbálkozom. Amióta itt vagyok, megtanultam, hogy sok szar ember kis helyen is elfér, hogy vannak, akik egyszerűen eldöntik, hogy nem kedvelnek és ehhez tartják magukat, anélkül hogy okot adtál volna rá. Hogy van, hogy a főnök ugrál úgy, ahogy a beosztottak fütyülnek. Amióta itt vagyok, megtörték a lelkem, elvesztettem önmagam, utóbbiból már felálltam  valamennyire, legalábbis néha már magamra ismerek (oké, most már inkább gyakran). De a lelkem törött maradt. A férjem válasza a munkahelyi helyzetemre az volt, hogy teherbe esek és akkor itthon maradhatok a gyerekkel és kitalálhatom mihez kezdjek. Megpróbáltam. Teherbe estem, elveszítettem. A terhesség, mint kiderült ráadásul egy olyan állapot volt, amit bár nagyon vártam, iszonyatosan rosszul éltem meg. Rettegtem. Rettegtem attól, hogy valami, bármi gallyra megy. Aztán vége lett és én megkönnyebbültem. Ugyanakkor persze hatalmas veszteség és nagyon fáj. Ugyanakkor félek szembenézni azzal, miért éltem meg úgy, ahogy, ráadásul ezzel kezdeni kellene valamit, mielőtt újra teherbe esnék. Az idő pedig telik. 35 éves vagyok. Már nem várhatok a terhességgel. Már nem tehetem félre a dolgot. 

A munkám nem tesz boldoggá. Sokat gondolkodom ezen. Nyilván számít, hogy ki nem állhatom az embereket a melóhelyen, hogy nem tudok ide beilleszkedni és nem is akarok, mert ahhoz olyan szarrá kellene válnom, mint ők. A régi munkahelyemen ugyan remek emberek vettek körül (kevés kivételtől eltekintve), sokukat most is a barátomnak tartom, de ott sem szerettem dolgozni, mégpedig azért, mert kurva sok volt a munka. Itt kora délután végzek. Sok a szabadidőm, de semmihez nincs kedvem, mert leszív a közeg. Ráadásul, ha lenne is kedvem csinálni valamit, nincs kivel, mert nincsenek barátaim. Pedig én az a típusú ember vagyok, aki könnyen épít kapcsolatokat, de itt valahogy minden próbálkozásom kudarcba fullad. Nem vevők rám. Nos, én társasági ember vagyok, a hangulatomon nem segít, hogy nincs kihez szólnom. 

A város. A város mocskos, ócska, mintha húsz évet utaztam volna vissza az időben és rengeteg a cigány. Én nem voltam rasszista, amíg ide nem kerültem. Most is csak a cigányokkal szemben. Tapasztalati okokból. A levegő borzalmas, iszonyú. És ha ezektől el is tekintenék, akkor visszakanyarodhatunk ahhoz, hogy oké, fedezd fel a várost - mindig egyedül.

Vissza a melóhoz. Gyűlölöm az egészségügyet. Egy döglött, szar rendszer kulimunkása vagyok. A megbecsülés hiányzik legjobban, nem a pénz. A betegek, a főnököm, a beosztottak, az átlag magyar  részéről. A munkám mókuskerék, futószalag. Néha örömömet lelem egy-egy kifejezetten érdekes esetben, de ennyi. A maradék idő szalagmunka. Ezért tanultam ennyit? Ezért hoztam annyi áldozatot, szenvedtem fizikailag, lelkileg és mentálisan? Kurvára nem érte meg. Bárcsak visszamehetnék. Hagynám a francba és elmennék angol szakra. Még most is elmehetnék angol szakra. Igen. A férjem nem támogatja az ötletet, de ha ezt figyelmen kívül hagyom is, amíg elvégzem, kell valami állás, amiből kifizetem a levelezőt. Ez az állás megöl, ha maradok. Erre már rájöttem. Elpusztít mindent, amit valaha szerettem magamban. Úgyhogy elkezdtem keresni a szülővárosomban, de sajnos alig van lehetőségem. Most is egy válaszra várok, de ahogy telik az idő, úgy fogyatkozik a remény. Pedig haza szeretnék menni. Bárcsak soha ne jöttem volna ide! Bárcsak tudtam volna, hogy van sokkal szarabb annál, hogy sokáig dolgozom. Bárcsak újrakezdhetném és más pályát választhatnék és bárcsak boldog lennék vele! De jelenleg csak azt szeretném, ha ez a hely a szülővárosomban igényt tartana a munkámra és hazamehetnék. A többi majd kialakulna. 

In vino veritas

Ma este is borozok. Szeretem azt az éber bágyadtságot, amibe sodor. Szeretem az érzéseket, amik előtörnek belőlem, akkor is, ha kissé fájnak. Nosztalgikusak. Eszembe jutnak az évek, amikor ittunk és bolondok voltunk, hülyeségeket csináltunk, boldogok és boldogtalanok voltunk, éltünk. Mindig együtt, sosem egyedül. Nem maga a bor hiányzik (vagy bármely egyéb alkohol), hanem mindaz, ami ehhez kapcsolódik. Az élet. Az egyetemi éveim a legjobbak voltak. Meghosszabbítva egy pár évvel, amikor elkezdtem dolgozni, de szinte ugyanúgy éltem. Fair ezt mondani a férjemnek? Hogy a francba élhetnék megint úgy, hogy érezzem hogy élek? Hogy ne csak túléljem egyik napot a másik után ebben a posványban, amit a mindennapjaimnak nevezek. Iszom és emlékszem. Mindarra, ami megtörtént velem, abban a régi életben. Olyan izgalmas volt. 

Random

Nem szabadulok a Call me by your name-től. Újranéztem. Aztán még részeket megint újra. Belehalok. Szerelmes vagyok a szerelmükbe. El kell olvasnom a könyvet.

Instrumentális zenét hallgatok második napja, abban a reményben, hogy kitisztulnak a gondolataim.

Tobzódom a kiruccanás gondolatában. 3 éjszaka a hotelben, 3 este a barátaimmal.

Iszok. Mert lehet. Ma este megittam 3 pohár vörösbort és a lehető legjobb gondolataim támadtak. Pl. felhívtam Rékát, hogy húzzunk el valahová hosszú hétvégére, ahogy régen, amikor a férjem úgysincs itthon. És ő belement! Isten áldja a szingli barátnőket!